Úgy tizenöt évvel ezelőtt, amikor Magyarország EU-tagsága még csak egy távoli álomnak tűnt, szerb barátaimmal iszogattunk. Néhány pohár sligovica után a szememre vetették, hogy miért kis kortyonként iszom, miért nem egyben hajtom fel a feleseket, ahogy azt kell. Erre ez jött ki a számon: „Tudjátok, nálunk, Európában mindenki úgy iszik, ahogy akar.”

Amikor meghallottam, mit mondtam, legszívesebben elsüllyedtem volna. Egy évvel voltunk Szerbia bombázása után, az újvidéki Duna-hidak még romokban. Hogy lehettem ilyen bunkó – gondoltam, és megpróbáltam felkészülni a botlásom helyrehozására. De nem volt rá szükség, pedig nem hagyták a megjegyzésemet szó nélkül. Hát igen, mondták, az jó lenne, ha Európához tartoznánk, akkor jól megbombázhatnánk magunkat. Meghökkentett a mélyen európai öniróniájuk, kicsit irigykedtem is érte. Persze, hogy európaiak, ez nem kérdés. Ők pedig azt mondták, egye fene, hát akkor te igyál úgy, ahogy akarsz. Ahogy Európa a csatlakozásunk után is meghagyta nekünk a mákos tésztát, ehetjük, ahogy nekünk jólesik, akkor is, ha máshol tiltva van.

Mi, európaiak felismerjük egymást, és minket is felismernek mindenütt a világban. Akkor is, ha senki sem tudja pontosan megfogalmazni, mit is jelent európainak lenni, mit jelent az, hogy „európai identitás”. A kereszténységet? Amerika még nálunk is inkább az. A tudományosságot? Amerika ebben is előbbre van nálunk, és lassanként Kína is. Azt, hogy Enrico Letta volt olasz miniszterelnök szavaival: itt mindenki kisebbségben van? Indiában is ez a helyzet. Nincs egyetlen olyan jellegzetességünk sem, ami csakis és kizárólag ránk jellemző. Miért emelte ki akkor könyvem amerikai kiadásának egyik kritikusa, hogy „határozottan európai gondolkodó”? Mitől vagyok én európai?

Hogy mitől vagyok magyar, arra könnyű válaszolnom. A magyar az egyetlen nyelv, amin egészen pontosan ki tudom fejezni magam. Tudom, mit nézett a rakodóparton József Attila, tudom, hol és miért lépett egy kőre Radnóti Miklós. Tudom, ki mondta és miért, hogy „semmiből egy új, más világot teremtettem”. Tudom, miért épült az esztergomi bazilika és az egri minaret. Az viszont, hogy mitől vagyok európai, saját magam előtt is kérdés, ugyanúgy, mint ahogy kérdés egy magát mélyen európainak tartó német, francia, görög vagy finn számára is. Valóban, nem határoztuk meg pontosan sohasem azt, hogy mit jelent európainak lenni. Talán azért nem, mert eddig nem volt rá szükség. Kicsit arra emlékeztet a helyzet, mint amikor tizennyolc éves korában megszólal a néma angol lordfiú: „Kérem, ez a puding savanyú.” Amikor csodálkozva kérdezik, hogy eddig miért nem szólalt meg, így válaszol: „Eddig minden rendben volt.”

Nincs Földlakó-öntudatunk sem. Eddig nem volt rá szükségünk, és addig nem is lesz, amíg meg nem jelennek olyan lények a környezetünkben, akiktől meg akarjuk különböztetni magunkat, mert érezhetően nagyon másmilyenek. Amíg Európát nyugodtan tekinthettük a világ közepének, mert másféle emberekkel csak elvétve találkoztunk, addig természetes volt számunkra, hogy mi pedig ilyenek vagyunk, sokfélék és sok mindenben mégis alapvetően hasonlóak.

Eddig ugyanazért nem kellett külön fejezetet nyitni ennek a kérdésnek, mint amiért a sportújságban nincs sportrovat. Ott minden erről szól, és ezen belül természetes, hogy a labdarúgás és a műkorcsolya, a boksz és a sakk is sport, akármennyire különböznek is. Aki a sportújságot olvassa, az úgyis pontosan érzi, mi tartozik ide, és mi nem. Ide tartozik a video­bíró technikai megoldása, és nem tartozik ide a térfigyelő kameráé – kivéve, ha a térfigyelők megoldanak valamit, ami bizonyos sportágakban is akut probléma. Akkor meg kell vitatni, hogy az adott megoldás átvehető-e a sportba, megfelel-e a sport szellemének. De még ilyenkor sem kezdenek el a sportújságban arról filozofálni, hogy voltaképp mi is a sport, mi különbözteti meg a rendészettől.

A verekedés jó néhány ága nem vitásan sport, de például a kocsmai verekedés nem az. A háború nem sport. Ahhoz, hogy ezt pontosan érezzük, nem kell pontosan meghatározni, mit is jelent a sportszerűség. Ezen az sem változtat, ha mindegyik sportágban előfordulnak egyértelműen sportszerűtlen jelenetek. Embe­rek vagyunk, nem tökéletes lények. A sportolók elrendezik ezeket maguk között – szélsőséges esetben akár eltiltással, azaz kiközösítéssel.

Az Európai Unió nem azért jött létre, mert az alapító atyák egységesen képviselni akarták az európai értékeket, ők sem tudták pontosan, mik is azok. Csak felismerték, hogy minden jobb (vagy profánabbul: olcsóbb), mint a háború. Pedig a háború több mint ezer évig elválaszthatatlanul hozzátartozott az európaisághoz. Kis Pipin óta nem volt olyan hetvenéves időszak, amikor valamilyen formában ne folyt volna francia–német háború. Az európai szellem egy nagyon új vívmánya az a gondolat, hogy szolgáltassuk ki magunkat egymásnak olyan mértékben, ami mellett már egyszerűen lehetetlen háborúzni – és ez immár hetven éve egészen jól működik. Német–francia foci- vagy bokszmeccs az lehet, háború nem.

Csakhogy ma már semmiképp sem tekinthetjük Európát a világ közepének. Testközelben találkozunk másféle kultúrákkal, másféle gondolkodásmódokkal. Ezért merült komolyan fel, hogy definiáljuk végre pontosabban, mit is jelent az európai identitás, mi a közös bennünk azon kívül, hogy ezen a földrészen születtünk. Én egyetlen olyan dolgot látok, ami jelenleg csakis és kizárólag Európára jellemző: az a gondolat, hogy a háború elkerülhető azzal, ha sokkal jobban ki merjük szolgáltatni magunkat egymásnak annál, mint amennyire valaha is el tudtuk képzelni, hogy ki merhetjük. Napjainkban ezt az alapvetően új gondolatot adtuk a világnak, és bizonyítottuk a működőképességét, például egy 70 éves francia–német békességgel. Korábban a szekularizáció vagy a felvilágosodás volt ilyen erős és mélyen európai eszme, ma ez.

Ehhez természetesen hozzátartozik az is, hogy rengeteg mindenben különbözünk egymástól, egy német egy olasztól, egy francia egy magyartól, egy lengyel egy angoltól. Ha nem lennénk (és maradnánk) ennyire különbözőek, ennek az eszmének semmi értelme sem lenne.