Ha az ember egy Facebook-csoportban kikotyog valamit, ami szenzitívan hat a felettesére vagy egyéb kollégájára, az ugyanolyan kellemetlen lehet, mintha a munkahelyi folyosón pletykált volna el valamit. Sőt, a helyzet akkor sem sokkal jobb, ha valaki készít egy képernyőképet (screenshotot) egy privát chatbeszélgetésről, majd azt osztja meg mással. Dr. Szveteleszky Zsuzsanna szociálpszichológussal beszélgettünk.

A Heti Válasz egy önnel készült interjú során arról írt, a „pletykából nem jó kimaradni, de érdemes kontroll alatt tartani.” Mit értünk itt pletyka alatt? Hiszen nem biztos, hogy mindenkinek ugyanazt jelenti ez a szó.

A pletyka az ismerhető szereplőről szóló nem publikus információ, melynek a legfőbb jellegzetessége a terjedés. Ha nem terjed, akkor csak titok. A társadalomtudomány akkor beszél pletykáról, ha az információ negatív tartalmú, és a háta mögött terjed annak, akiről szól.

Az interjúban azt nyilatkozta, „ma már több milliárd ember használ a földön sokkal több csatornát, mint akár tíz éve, de abban egészen biztos vagyok, hogy nem lehet a feromont, a pupillatágulást, a metakommunikációt kütyükkel kiváltani.” Lehet, hogy ez buta kérdés, de nem tud ez a jövőben megváltozni? Hiszen gyakorlatilag manapság már egyesek – főleg a fiatalok – gyakorlatilag szimbiózisban élnek a telefonkészülékükkel.

Bizonyos technológiai innovációk tendenciái valóban hatnak a pletykára. Egy gombnyomással sok embernek lehet elküldeni ugyanazt az üzenetet, mailt vagy sms-t. Ám az is igaz, hogy megtanultuk használni az eszközöket – főleg a fiatalok – és nem jellemző, hogy a személyes pletykákat így terjesztenék. A személyes, két-három fős online kommunikációban igen, sőt még a kis létszámú chatroom is alkalmas erre. Azonban a bizalom nagyon fontos összetevője ennek a folyamatnak, és a pletykálóknak mérlegelniük kell a kockázatot: mikor jut el olyan emberhez az információ, akire nem kellett volna rábízni.

Sokkal fontosabb kérdés a személyesség: az ember, kezében az okostelefonnal, ma nem vár délutánig, míg összefutna azzal a kollégának, akinek el akarja mesélni, mit hallott a főnökről vagy a tenderről, hanem azon nyomban terjeszti. És bizony, gyakran meg is bánja. A technika miatt a várakozás és a megtartás képessége romlik, ez pedig kihat a pletyka terjedésének gyorsulására.

Az egészen távoli jövővel kapcsolatban pedig nem tehetünk kijelentéseket, hiszen az emberiség évezredeken keresztül hasonló eszközökkel tanította az ifjabb nemzedéket a kapcsolattartásra, az együttműködésre. Mára ez megváltozott, és nem tudjuk, hogy miképpen nevelik a digitális bennszülöttek a gyermekeiket a társas folyamatok szabályaival kapcsolatban.

Az előbbi kérdésből jön a következő: mi a véleménye az emotikonokról?

Az emotikon számos érzés vagy érzelem kifejezésére alkalmasak – és mivel írott jelek, ezért például jobban lehet velük hazudni, mint egy valós beszélgetésben.

Asztal mellett, a másik szemébe nézve a többség nem tudja uralni az arckifejezését, a szemrebbenését, könnyebben elárulja a meglepődését egy hirtelen mozdulattal. Az ember évezredek óta arra van huzalozva, hogy a társa hangjából, mimikájából, testbeszédéből kódolja és értelmezze az érzelmeket – az emotikonok ezt nem tudják kiváltani. Az érzelmek kifejezésének kiterjesztésére viszont abszolút alkalmasak. Gondoljuk csak az egymás után sorakozó tucatnyi smiley-ra – ez akkora túlzás, amit hanggal vagy mosollyal nehéz kifejezni, a többség csak erőltetve tudná.

Azt is nyilatkozta, a változást szervezeten belül le kell kommunikálni, amellyel el lehet kerülni a feszültségeket, hiszen így a történések meg vannak magyarázva. Hozzátette, a hallgatás vákuumot okoz, ami pedig szorongást. Egy nagyobb szervezeten belül, ahol sokan dolgoznak, és ahol a változás mindennapos, ott hogyan lehet ezt a problémát megoldani?

Meg kell ismerni a szervezet informális kommunikációjának a struktúráját – és ez nem csak a munkahelyi pletyka. Jó gyakorlatok, íratlan szabályok, régi szokások is terjednek ebben a rendszerben, amit a vezetőnek ismernie kell, különben nem tudja uralni. Ha viszont képben van azzal kapcsolatban, hogy milyen például a középvezetők szerepe az információátadásban, hol akad el és hol zúdul a kommunikáció, akkor hatékonyan tud üzeneteket küldeni a beosztottjai számára.

Meg kell tudni, hogy a formális rendszer hol állt le, és az informális hol kockáztatja a vállalati célokat. Mindkettőnek van hasznos aspektusa, ám az minden cégnél egyedi, hogy kihez fordulnak a kollégák, melyik büfé a legfőbb információ-osztó hely, kinek az emailjét érdemes elolvasni a napi háromszázból. A munkatársak, ha nem kapnak megfelelő eszközt ahhoz, hogy együttműködhessenek, akkor ki fogják ehhez alakítani a saját csatornáikat. Márpedig ezen olyan tartalmak is terjedhetnek, ami az első számú vezetőnek nem feltétlenül van ínyére.

A másik gondolatom ezzel kapcsolatban, némileg idealista a hazai munkakultúrát tekintve, hogy a főnökeink, feletteseink minden minket érintő döntésről magyarázattal szolgálnának. Ön hogy látja ezt?

Érdemes a magyarázat hosszát, terjedelmét végiggondolni. És azt is, hogy kinek szánjuk: mert befogadást csak attól remélhetünk, aki megértette az üzenetet. Senkinek sincs ideje hosszú és adminisztratív stílusú mondatokat végighallgatni, ha csak ilyesmit kapnak a kollégák, akkor majd elkezdik kombinálni a saját változataikat. Itt érdemes megjegyezni azt is, hogy a belső kommunikáció ma, a keresletivé vált munkaerő-piaci helyzetben ugyanolyan fontos, mint a külső.

A beszélgetésben kitért arra is, a közösségi média felületeken a jelenlegi és az ex-munkavállalók megbeszélhetik pletykálkodhatnak egymással arról, hogy mi folyik az adott cégen belül, szenzitív információkat, történeteket megosztva. Ugyanakkor korábban azt nyilatkozta, biztos benne, hogy nem lehet komolyabb érzelmeket kiváltani kütyükkel. Ebből kifolyólag mekkora a súlya egy Facebook-csoportban kikotyogott sztorinak, főleg ha az valós és nem csak egy pletyka?

Attól függ, hogy a csoport tagjai mennyire érettek, felelősek, mennyire vannak tisztában azzal, hogy egy ilyen sztori tartósan is árthat annak, akiről szól. Nemcsak terjeszteni, hallgatni is lehet online üzemmódban. És attól is, hogy az adott ember hogy áll hozzá a Facebookhoz, a Twitterhez. Lehet, hogy vállat ránt, lehet, hogy megríkatja.

Az kikotyogó tud azzal védekezni – már ha kell neki -, hogy „ugyan ezt, csak egy Facebook-csoportba írtam, nem kell komolyan venni?”

Kérdés, hogy miről szól a sztori. Ha adatok, tények vannak benne, vagy más is reagál rá, és beindul a lavina, akkor már nem olyan egyszerű lekezelni egy ilyen megjegyzést.

Más, ha a pletykálás privát chaten keresztül történik, hiszen az nem a közösségnek szól, függetlenül attól, hogy kiderül-e vagy sem. Van lényeges különbség a kettő között, valamint járhat-e az a személy rosszul, aki egy ilyet kitereget?

Ma már előfordulhat, hogy valaki a telefonjával felvesz egy olyan beszélgetést, amit a másik csak neki szánt, és nem járult volna hozzá, hogy rögzítve legyen. Nem a csatorna számít, hanem az ember: akiben megbízhatunk, az nem fog kiteregetni semmit velünk kapcsolatban. Emiatt a bizalom ma törékenyebb és drágább jószág is, mint néhány évvel korábban.

A politikáról való belső kommunikációról is beszélt: azt mondta, sok esetben egy vatta, ami eltömíti a cselekvés eszközét,  továbbá egy olyan felület, ahol konfliktus generálódhat. Ezt még a választások előtt nyilatkozta, azóta a politikai viszonyok egyik oldalról felerősödtek, a másik oldalról pedig eddig még szinte soha nem látott mélységbe süllyedtek. Ez hogyan alakítja át a belső kommunikáció ezen színterét?

Bizonyos, hogy a politikai kommunikációra is hat a technológia változása. Azonban ezen a területen különös jelentősége van a személyességnek és az imént említett bizalomnak, így a kettő együtt hat.

Ráadásul a politikai kommunikáció mindig magas aktualitású, így egészen más szabályok alapján kell dönteni, mint például a mindennapi vagy a vállalati belső kommunikáció esetén.

Végezetül, mit javasolna, ha feltétlenül pletykálni akarunk, akkor miképpen tehetjük azt úgy, hogy a legkevesebbet kockáztatjuk vele?

Az emberek nem pletykálni akarnak – azt akarják, hogy minél többet tudjanak azokról a társaikról, akik fontosak a számukra. A kockázatot mindenesetre csökkenti, ha írásban, online üzemmódban az ember nem nyilatkozik senkiről negatívan, csak pozitív vagy semleges üzemmódban. Aljas és agresszív munkatársról tehát érdemes azt írni, – ha már feltétlenül muszáj, ha nagyon faggat a főnök: de inkább kerüljük –, hogy „nem minden esetben problémamentes a vele való együttműködés.”

Tudom, hogy nem életszerű, de a szó elszáll, az írás megmarad, és bár lehet, hogy valaki nem emlékszik, mit írt hat éve valakiről, de a net nem felejt.

Forrás: Médiapiac