Esti mese az emberekről, arról, hogy mi történik, ha kedvezményt kapnak, és mindenki azt hiszi, hogy a kicsi nem számít, mert csak ő egyedül csal egy kicsit, senki nem fogja észrevenni. 

Volt egyszer egy virágzó birodalom, telis-tele szőlőtőkével: szinte minden alattvaló bortermeléssel foglalkozott. Az uralkodójuk, aki jóságos és igazságos is volt, rendszeresen és alaposan tanulmányozta országának a pénzügyi helyzetét, és váltig azon gondolkodott, hogyan és miképpen csökkenthetné az emberek vállát nyomó nehéz terheket.

Egyszer csak gondolt egyet, és úgy döntött, hogy másnaptól eltörli az adókat! Mivel azonban az államköltségek fedezéséhez szüksége volt forrásra, ezért egyetlen kérést intézett az ország lakóihoz: a palackozás időszakában minden alattvaló jöjjön el majd hozzá, a palotakertbe, és ki-ki hozzon a saját termésű, legjobb, legfinomabb borából egy kancsónyival. Hatalmas hordót készíttetett külön erre a célra, és úgy gondolta, hogy a hordóba kerülő bor árából majd sikerül fedezni a költségeket, amelyek az adó eltörlése miatt keletkeznek.

Döntését kihirdették szerte az országban, és a nép öröme leírhatatlan volt: mindenütt a királyt éltették – még a borharapókban is az egészségére koccintottak!

Telt-múlt az idő, elérkezett az adófizetés napja. Érkeztek is már kora reggeltől a bortermelők az ország minden sarkából a palotakertbe, családostul, s hozta mindenki a saját legjobb borát. Egyesével odamentek az állványhoz, ahol a királyi hordó állt, beleöntötték a borukat, és utána odaléptek az állvány mögött ahhoz a hivatalnokhoz, aki egy pecsétes papírt adott a számukra, igazolva ezzel az adó befizetését.

Délután már lehetett tudni, hogy mindenki becsületes módon megjelent: a hatalmas hordó ugyanis színültig megtelt. A király boldog volt, büszke, és elégedett. Napnyugtakor a nép összegyűlt a palotával szemben lévő téren, és hatalmas éljenzés vette kezdetét. A király ekkor utasította főpohárnokát, hogy hozzon a számára egy hatalmas kristálykupát, amiből mintát vehet a nép borából.

Kezébe fogta a kupát, és így szólt a téren álló emberekhez: Országom népe! Meggyőződésem, hogy a nép éppen annyira hűséges a királyához, mint a király a népéhez – értetek, a ti egészségetekre emelem emiatt első poharam ebből a kiváló borból, melyet a legnagyobb szeretettel termesztettetek, gondoztatok!

A király háborgott: tudni akarta, miféle rontás vagy szemmel verés változtatott ennyi rengeteg bort vízzé. Azonban öreg minisztere odalépett hozzá, és ezt súgta a fülébe: semmi rontás, semmi átok, felséges uram. Arról van szó, hogy az alattvalóid emberek. Az egyikük úgy gondolta, hogy ugyan már, bizonyára senkinek nem tűnne fel, ha ő bor helyett lopva vizet öntene a hordóba.

Ha csak egyetlenegy tett volna így az ország sok-sok lakója közül, az talán valóban nem tűnt volna fel… azonban, jó királyom, van itt egy apró részlet, ami miatt tiszta vízzel telt meg a hatalmas hordó a bor helyett: mégpedig arról van szó, hogy minden alattvalód pontosan ugyanígy gondolkodott!