Imre Tóvári Zsuzsa sportpszichológus évekig edzette mentálisan a myagar férfi vízilabda-válogatott tagjait. Pontosan tudja, hogy ezek az élsportolók hogyan küzdenek meg a stresszel, a kudarccal és hogy néz ki a pszichés hadviselés pályán belül. Ezekről beszélgettünk.

Nézi a focivébét?

Persze.

És milyen szemmel? Mi az, ami Ön szerint egy laikusnak nem tűnik fel, de Önnek igen?

Mindenki fociértő és mindenki pszichológus a mai világban, szóval szerintem rajtam kívül sokaknak feltűnhetett a rengeteg időhúzás, színészkedés és a másik agresszívvá tétele mint egyre gyakoribb taktikai elem.

Mivel váltják ki egymásból az agressziót a játékosok?

Vagy verbálisan direkt felhúzzák, vagy felrúgják, fellökik egymást, válaszreakciót várva. Kifejezetten a provokálás a cél sokszor, hogy hogyan kapcsoljuk ki az ellenfél jó játékosait pszichésen, aztán végleg egy kiállítással. Ahogyan a világban, úgy a sportban is egyre gyakoribb az agresszió.

Ez is a felkészülés része lett?

Szerintem igen, egyre tudatosabban mennek rá a játékosok az érzelemkeltésre, mert ez rombolja a tiszta koncentrációt. Pontosan tudják, hogyan lépjenek rá Ibrahimović lábára úgy, hogy ő visszaüssön, és kiállítsák, ahogy ezt a pár hónappal ezelőtti Galaxy-meccsen láthattuk.

Sejtem, hogy kezdeni kell valamit az érzelmekkel, és szó van erről a felkészülés során, még ha nem is (csak) az előbb Ön által említett formában. Hiszen óriási nyomás van a játékosokon. Több millió ember öröme, kudarca és ugyanez pénzben kifejezve. Hogyan készülnek fel arra, ha egy rossz mozdulaton megy el egy meccs? Hogy lehet ezt a terhet elviselni?

A hibázást mindig a bűnbakképzés követi. Mind a közönség, mind a játékosok részéről (még ha nem is mondják ki). Ezt a folyamatot az edzőnek kell megelőznie és kezelnie. Ő ilyenkor szülői szerepbe kerül: dicsér, megbocsát és felelősséget vállal az eredményért a nyilvánosság és a szakma felé. Egy jó megtartó edző ilyenkor sok játékelemet és sok játékost emel ki az utó elemzés során, akik hibáztak, és akiken „elmehetett” a meccs, felmentve ezzel azt, aki például kihagyott egy büntetőt. Így róla lekerül a teher, és a felelősség közössé válik, ami egyébként az is. Minden játékosnak megvan a saját hibája egy-egy meccsen, csak az a különbség, hogy melyik hiba történik abban a két-három pillanatban, amelyik eldönti a meccset.

Az edzőn kívül a sportpszichológus is segíthet. Egy jó sportpszichológussal végzett utómunka során maguk a játékosok elemzik a saját munkájukat, a saját hibáikat is kiemelve. Ez is közössé teheti a veszteség terhét, és ezáltal mindenkinek könnyebbé válik a feldolgozás. Ez a lélektani munka akkor igazán fontos, ha egy csapat világversenyen van, vagy bajnoki rájátszásban, ahol pár nap múlva újra játszani kell a legjobb tudásuk szerint, tiszta fejjel. Nem maradhat túl sokáig egy hiba a fejben, mert zavarja a következő meccsen a koncentrációt. Ráadásul már mindenki élte meg azt, hogy „rajta ment el” a meccs. Ez csak kívülről tűnik elviselhetetlen tehernek.

Említette, hogy az edző szülői szerepben van, tehát akkor a játékosok az öltözőben szinte regresszív állapotba kerülnek?

Teljesen. A sport olyan, mint egy katonai rezsim, ahol az edző az apuka, a játékosok a gyerekek, és hozzák a klasszikus szülő-gyerek szerepeket. Az edző mindent előír nekik: mit mikor egyenek, mikor bulizhatnak, hogy és mennyit erősítsenek, milyen taktikát kövessenek a pályán.

Nehéz ezeket a megavilágsztárokat gyerekszerepbe képzelni…

Nem a játékos gyerek, hanem az a szerep, amit egy sportszervezet hierarchiáján belül elfoglal. Mindent el kell végeznie, amit előírnak neki, és nagyon ritkán kérdezik meg a véleményét. Ezért fontos, hogy legyenek olyan beszélgetések edző és játékos között vagy csapaton belül, amikor felnőttként, partnerként bánnak velük, és beleszólhatnak az őket érintő döntésekbe. A meccseket már nekik kell eldönteni, és erre csak az képes, akivel egyébként felnőtt profiként bánnak.

Hogyan tudnak ekkora téthelyzetekben, mint a vébémeccsek, ilyen jól teljesíteni?

Ezek a sikeres sztárfocisták legtöbbször nagyon hátrányos helyzetből, nehéz sorsból érkeznek, számukra ez az egyetlen kitörési pont. A legtöbben még gyerekként kerülnek fociakadémiákra, bentlakásos edzőtáborokba, távol a szüleiktől. Nagyon hamar kell felnőniük, megtanulnak küzdeni, kiállni magukért, erősebb copingtechnikákkal rendelkeznek. Ha ők nem védik meg magukat, senki nem teszi meg helyettük.

Ez a magyarázat arra, hogy képesek elviselni ezt a hatalmas mentális terhet, amikor hetvenezer tomboló szurkoló és több milliárd tévénéző előtt kell egy büntetőre készülniük?

Tízből tízen lebénulnánk ettől a helyzettől, ők nem. Nekik ez napi rutin. Így nőttek fel. Egy Modrić hat-hét éves korától focizik, minden héten meccset játszik több mint húsz éve, és kerül hasonló helyzetbe. Ezek az ingerek folyamatosak az élete során, tehát megtanulta kezelni az érzést, ismeri ezt a közeget. Tudja, hogy vagy megtanul élni ezzel, vagy kiesik a rendszerből. Mi ezt elképzelni sem tudjuk. Ugyanúgy, ahogy egy szívműtéthez sem állnánk oda, mert ahhoz is évtizedes tanulás és tapasztalás kell.

E rutin ellenére azért kirobbanó erővel törnek fel bennük az érzelmek egy-egy gólöröm során… Ugyanez történik kudarc esetén is, csak ellenkező előjellel? Annak feldolgozására hogyan edzenek?

Igen, a kudarc, amikor szertefoszlik az álmuk, amiért éveket dolgoztak, nagyon padlóra küldi őket. De csak egy, maximum két napra. Aztán fel kell állni, és ezt ők is tudják. Egy negyeddöntő vagy elődöntőbeli kiesés után használhatatlanok: belassulnak, nem beszélnek, nagyon komoly veszteségérzést élnek át. Szinte le vannak fagyva. Erre kapnak egy napot, majd másnap már indul a munka: kezdődik a videózás, az elveszített játék elemzése, megértése, feldolgozása, majd az edzés. Ezeken az edzéseken kijön az összes feszültség, fájdalom. Az edző ilyenkor tudatosan teszi bele őket a feladatokba, de ezekhez a testi és lelki fájdalmakhoz is hozzászoktak, nem csak a meccs alatti stresszhez. Két nap után pedig remegve várják a következő meccset, hiszen ez az életük, és elképesztő szenvedéllyel tudják csinálni.

Látta a belga-japán meccset? Amikor fordítottak a belgák? Ilyenkor mentálisan mi megy végbe a belga játékosokban, 0 : 2-nél honnan merítenek ennyi erőt?

Először is kell a játéktudás, és legtöbbször csak az esélyesebbek tudnak meccset fordítani. Ha egy csapat hisz magában, akkor biztosan megveri azt, akinek nincs meg a hite, csak az akarata. Ez egy alapvető mentális működési szabály. A hiedelem mindig erősebb az akaratnál. Ezért kell mindig addig megbeszélést tartani egy csapatnak, amíg az edző el nem hiteti velük, hogy miben lehetnek jobbak az ellenfélnél, és milyen taktikai eszközök segítik őket győzelemhez. Ha csak nagyon akarnak, de nem hiszik el, hogy jobbak lehetnek, az kevés.

Mindannyiunkat a hiedelmeink vezérelnek. Van négy-öt alaphiedelmünk az élettel kapcsolatban, amelyek nagyon erősen tartják magukat bennünk, és ennek megfelelően értékeljük a világot. Ilyen hiedelem például, hogy ha valakiben bíznak a szülei gyerekkorában, akkor ettől önbizalma lesz, és meg tudja oldani a feladatait. Felnőttként hisz benne, hogy bármi történik is, azt ő meg fogja oldani. Ilyen hiedelmek a következő mondatok is: Sikeres leszek! Az élet szép! Bármi történik, kibírom! Ezek a hiedelmek lehetnek pozitívak és negatívak egyaránt.

Ezeknek a játékosoknak az önmagukba vetett hitük nagyon nagy. Elhiszik, hogy ők a jobbak, és nyerhetnek – akár még hátrányból is.

Gondolom, a japánok is azt hitték, hogy meglehet nekik ez a meccs…

Pontosan, őket is ez a hiedelem vezette, két gól után elhitték, hogy meglehet. De ez egy negatív, téves hiedelem, amibe sok csapat beleesik a meccsek vége felé. A japánokat ez inkább belassította, a megtartásra fókuszáltak, és nem számoltak azzal, hogy a belgákat feltüzelte a hátrány. Az üldöző ilyenkor mindig felgyorsul, és extra energiákat képes mozgósítani. Sokszor látjuk más meccseken, más sportokban is, hogy egy nagyobb hátrány után behozza azt az üldöző csapat.

Mennyit számít ilyenkor az edző jó vagy rossz utasítása? Gondolom, ő ilyenkor emlékezteti erre az épp vezető csapatot…

Az a baj, hogy az edző kevés dolgot tud ilyenkor mondani. Játék közben szinte semmit nem tud kommunikálni, mert a játékosok legtöbbször kizárják őt a látókörükből, teljesen beszűkült tudatállapotban vannak, és csak a helyzetekre figyelnek. Szünetben viszont nagyon sokat számít, hogy mit hallanak az edzőtől. És ha az edző arra utasítja őket, hogy igyekezzenek megtartani az eredményt, és inkább védekezzenek – ami, lássuk be, reális utasítás ilyenkor –, akkor ők erre fognak koncentrálni, és gyengül a támadásuk, mert elöl is „csak” megtartják a labdát. Erősek ezek a szuggesztiók, és fontos, hogy tudja az edző, milyen hatást akar kiváltani. Rengeteget számít ilyenkor az az egy-két szó, ami az öltözőben elhangzik. Az zakatol a játékos fejében egész félidő alatt. Ez olyan, mint amikor valaki elhatározza, hogy vesz magának egy Volvót, onnantól kezdve azt fogja érzékelni, hogy tele van a város Volvókkal, mert még a perifériás látómezejében is észreveszi azokat. Ez azért van, mert egy pillanatban 80-100 ezer inger ér minket, és a figyelmünk ebből szűri ki a fontos információkat. Olyan, mintha egy elemlámpa világítana a sötétben. Mindig arra világít, amire beállítjuk a hiedelmeinkkel. Ezért működnek a mai divatos mentális technikák, mint az agykontroll. Megtanít pozitív dolgokra fókuszálni. Ennyi. „Ma jó napom lesz! Sikeres vagyok.” Ezeket vagy az ehhez segítő ingereket fogjuk észrevenni magunk körül.

Visszatérve a sportra: védekezésre és labdamegtartásra vagy időhúzásra fókuszálva nehezebben veszed észre a támadóhelyzeteket, és lelassul a játékod. Így tudtak például a veszprémi kézilabdások hétgólos előnyből kikapni a BL-döntőben. A hátrány néha akkora lendületet ad az üldöző csapatnak, hogy ezzel muszáj számolni.

Kicsit ijesztően hangzik ez a robotpilóta-üzemmód, beszűkült tudatállapot. Egy hétköznapi ember mikor tud ilyen állapotba kerülni?

Hétköznapi ember ezt akkor éli meg, ha például egy jó filmet vagy előadást néz, és annyira leköti a figyelmét, hogy egy idő után azt sem érzékeli, hogy egy zsúfolt teremben ül, vagy hangosabbak mellette, mert minden kizáródik a figyelméből. Ez történik a monoton, ritmikus futás, úszás vagy biciklizés közben is. Ez a módosult tudatállapot a legtisztább figyelmi állapot, ami akkor jön létre, ha szereted, amit csinálsz. Egy jó sportoló ilyen tudatállapotban kell, hogy legyen egy meccsen. Csak ő van, a csapattársai és a labda, és időkérésnél az edző.

Érdekes az edzőket is elnézni meccs közben, hogy ők hogyan kezelik a stresszhelyzetet. Valaki egész jól bírja, más pedig teljesen kifordul önmagából.

Nem tartom túl szerencsésnek, ha egy edző kimutatja meccs közben az érzelmeit. A legjobb teljesítmény mindig abból fakad, amikor a játékos a feladatra koncentrál érzelmek, agresszió nélkül. Akkor tudnak okos döntések születni a pályán, ha nem befolyásolják az érzelmek. Ráadásul a játékosok tartanak is az agresszív edzőktől, így inkább megpróbálják kizárni őket, ahogy azt az előbb említettem. A nézőket is kizárják.

Lehet ezt a kizárást vagy tiszta koncentrációt gyakorolni?

Igen, léteznek erre mentális és imaginációs technikák, de az összes meditációs technikának is ez a lényege: fókuszálni a figyelmet a lényegre.

Mit gondolt arról a helyzetről, amikor Modrić kihagyott egy tizenegyest, majd a végén újra megpróbálkozott a büntetővel?

Csapatkapitányként nem tehetett mást, mert ő a legerősebb minta a játékosoknak a pályán. Ha ő nem mert volna kiállni egy ilyen hiba után, és feladja, az végzetes lett volna a csapatára. Ők is feladták volna, ami úgy jelent volna meg a pályán, hogy csökken a koncentrációjuk, és még gyengébb büntetőrúgásokat produkáltak volna. Így is láttuk kívülről, hogy a tizenegyesek gyengébbek voltak az átlagnál a magas téthelyzet miatt. Tehát nyilvánvaló volt, hogy meg kell próbálnia. Egy játékosnak általában megvan a nyerő rúgása vagy dobása, amit több ezerszer gyakorolt, és olyan erővel tudja lőni, hogy még egy (videózás alapján) jól felkészült kapus sem tudja kivédeni. Csak a klasszisok és fejben legerősebb játékosok mernek változtatni a saját betanult, nyerő rúgásaikon az utolsó pillanatban. Modrić egy klasszis, de abban a pillanatban még rajta is lehetett érezni, hogy benne van a lábában az előző kudarc. Ennek ellenére sikerült neki.

Szerző: Gábor Fanni – főszerkesztő, Üzlet és Pszichológia

Forrás: UPSZI

(A cikk eredetileg az Üzlet és Pszichológia 2018. augusztus-szeptemberi lapszámában jelent meg.)