Már jó néhány évtizede, hogy a nők is jelentős szerepet vállalnak az üzleti élet egyik fontos területén, a kapcsolatépítésben, a networking-ben. Nemcsak jelen vannak, hanem sikeresek is ezekben a folyamatokban. Ez egyrészt nem csoda, hiszen a történelem során gyakorolhatták ezt a kompetenciát a kisebb-nagyobb, arisztokratikus vagy falusi közösségekben. Másfelől igenis csoda, hiszen a történelem azt is megmutatta, hogy a valódi döntéseket produkáló gazdasági, politikai vagy egyéb helyzetekből – például a nyilvánosból – sokáig száműzve voltak (leginkább a privátba).
Ma már nemcsak a közösségeket segítik a nők, hanem egymást is, és ahogy Jennifer DaSilva írja a női mentorálásról (is) szóló cikkében, ez a támogatás többek között jó üzlet is. Közvetve és közvetlenül, rövid és hosszú távon. Mert a tudás és a tapasztalat nemcsak aktuálisan lehet gyümölcsöző a másik számára, hanem a létrejött – akár szektorok, cégkultúrák közötti – hálózatokban hosszú távon megalapozhatja a kölcsönösen eredményes transzfereket. Ezekkel a kapcsolatokkal ugyanis szektorok és cégkultúrákon átívelő női közösségek jöhetnek létre, akik nemcsak segítik egymást, hanem energetizálják is. Ha kialakul és megformálódik a közös hang, a közös érdek, a közös tapasztalat, az közös sikert eredményezhet. Hiszen, ahogy a régi mondás tartja, az egész több mint a részek összessége: három nő kapcsolatrendszere egészen más hatékonysággal működik, mint harmincé vagy háromszázé. Mert példákat lát az ember, sikertörténeteket hall, best practice-eket tanul, tapasztalatokat (kudarcokat?) oszt meg és kap rá választ, reakciót, értelmezést, empatikus figyelmet. Szakmait és emberit, elemzőt vagy érzelmit.
Ez az energetizálás a versenyképesség egyik kulcsa: kétségtelen, hogy a női attitűdök egyre szívesebben látott „hozzávalók” a vállalati kultúrák frissítésekor, átalakításakor. Ám nemcsak erről van szó. A kölcsönös „feltöltés” elképesztő forrásokat hozhat létre, vagy akár sokszorozhat is, míg a vállalati világból oly jól ismert „cicaharc” mérgez és lehúz: igazi vesztes-vesztes helyzeteket generál. A cicaharc a 2010-es évek végére egyszer s mindenkorra oldschool hozzáállás lett. Ahogy Madeleine Albright volt amerikai külügyminiszter mondta: „There is a special place in hell for women who don’t help other women.”
DaSilva hivatkozik az írásában egy kutatásra is, melynek eredménye arról szól, hogy növekszik a nők egymásnak nyújtott támogatása. Hálózatosodással, mentorálással segítik egymást a fiatalabb és az idősebb nők, olyan platformok létrehozásával, amelyek bemutatják a támogató közösségeket és eredményeiket. Magabiztosabbá válnak, növelik egymás önértékelését, döntéstámogató közeget biztosítanak a résztvevők számára.
Akadnak persze még mindig sok helyütt fúriák, akik fúrják és hátba is támadják egymást, de egyre több vállalati kultúra válik olyan közeggé, ahol ez a hozzáállás egyre nehezebben érvényesül. Hiszen egyre többen mérik és észlelik, tapasztalják és tudják: a nők közötti harc leginkább arra alkalmas, hogy az önértékelésüket csökkentse, míg az együttműködéssel éppen ellenkező hatást érhetünk el.
Szóval, érdemes kapcsolódni: szóval és tettel is.
