Az advent az ünnepre készülődés ideje, amikor a vállalatok és a vezetők is egy kicsit visszatekintenek az elmúlt évre, megköszönik a kollégák munkáját. Idén azonban nem működnek a megszokások. Nincs könnyű dolga most a vezetőknek, egyetlen vállalatban sem. Hogyan tudnak ebben a helyzetben energiát adni a kollégáknak, reflektálni az elmúlt időszakra és igazán kapcsolódni?
A 2010-es évek elejétől egyre több vállalatban fordult elő, hogy a vezető december elején a munkatársakhoz fordult és – szóban vagy írásban – az advent heteiről beszélt nekik. Elkezdve onnan, hogy a munka-magánélet egyensúlya mennyire fontos, hogy milyen rohanásban telik az egész év, és hogy ez az időszak alkalmat ad egy kis csöndre, visszavonulásra, befelé fordulásra. Próbáljuk hát meg, biztatták az empatikus vezetők a munkatársakat, ha nem is négy héten át, de néha-néha megélni ezt az ünnepre készülődő, különleges időszakot, gondolva a szeretteinkre, barátainkra, a számunkra fontos dolgokra.
És most itt állunk 2020 adventjének idején, ahol rengeteg embert visszavonulásra kényszerít egy globális külső helyzet. Ahol este csöndesek a városok, falvak, kihaltak az utcák, elmaradnak a karácsonyi vásárok és a céges partik is – meg persze a plázákban megélt tolongás, az utolsó pillanatig tartó, ajándék után való rohangászás is.
Ne felejtsük el, hogy országszerte „csak” pár százezer embert érint a fizikai visszavonulás: ahhoz, hogy a legtöbb folyamat működjön, másoknak a reggeltől-estig tartó, munkahelyen való állandó jelenlétére van szükség. Ők nem vonultak vissza márciusban sem, és most decemberben sem fognak. Nekik is fog mondani valamit a menedzserük? Vajon mit?
Nincs könnyű dolga most a vezetőnek, egyetlen vállalatban sem: az extrém fáradtság rá is érvényes, a bizonytalanság különböző dimenzióit ő is megél. Mégis, a pozíciója kötelezi: valamit mondania kell. Mert a kommunikáció egyik legfontosabb eszköz és lehetőség arra, hogy energetizálja, vitalizálja, megerősítse, sőt, együtt tartsa a csapatát – veszélyhelyzetben is, adventkor is, de még a vírusmentes, régi hétköznapokban is így volt ez.
A vezetőnek azt kell ilyenkor végiggondolnia, hogy milyen volt a csapat elmúlt fél éve, mi történt a cégben, és neki hogyan kell erre reagálnia, reflektálnia azzal a hozzáállással, ami a vállalati célokat is a lehető legteljesebb mértékben szolgálja. Ha eddig a szervezeti kultúrában az működött, hogy dörgedelmes volt és számonkérő, akkor talán most változtatnia kell ezen. Ha megértő empátiával, gondoskodó figyelemmel tartotta össze a csapatot, akkor most lehet, hogy a határozottság felerősítése, kihangosítása adhat muníciót a beosztottaknak az év végén szükséges kitartáshoz. Ahány cég, annyi kultúra, ahány vállalat, annyi december.
Amivel minden vezetőnek tisztában kell lennie: ahogy közeledik az ünnep, a munkatársak egyre többet tépelődnek a bizonytalan helyzet megoldásán. Ki hozza el az ország déli csücskében élő nagyitól a beiglit? Haza tud-e jönni a nagylány az amszterdami egyetemről? Hogyan lehet megszervezni, hogy együtt ünnepeljünk a dédivel? Mi a kockázata annak, ha mindannyian körbeüljük majd az asztalt?
A legfontosabb válasz ezekre a kérdésekre: tudjuk, hogy mindenkinek ez jár a fejében. Tisztában vagyunk a szituáció bonyolultságával, elismerjük, hogy senkinek nem könnyű most. Éppen ez a beleérzés segíthet eljutni addig, hogy az ember – vezető és beosztott is – elfogadja: majd kialakul, majd kitaláljuk. Megosztjuk a tippeket, kicseréljük a jó gyakorlatokat, éppen úgy, mint a céges folyamatokban. A közös kérdések és problémák olyan új egységeket hoznak létre a csoportokban, amihez a vezetőnek érdemes – és kell is – kapcsolódnia.
Most fokozottan érvényes a régi tapasztalat: nem maradhat ki abból, ami az embereit foglalkoztatja. Mégpedig azért, mert ő az, akinek minden körülmények között irányt kell mutatnia.
Forrás: HRportál