Egyre több az átmeneti időszak a cégekben: a változás vállalati és munkaerő-piaci szinten is permanens élménnyé vált. A szakmák és a pozíciók is átalakulnak, miközben újak keletkeznek: a jövők szakmái és a szakmák jövője már rég nem ugyanaz. Az átmenetek korának munkavállalója nem dőlhet hátra azzal, hogy ebben a székben szeretné kihúzni a nyugdíjig – igaz, jövőképének már nem is a túlélés a meghatározó eleme. Az Y-generáció nagyobbik része még három évet sem tervez ugyanazon a munkahelyen, míg az X-generáció majdnem kétszer ennyi időt tud egy helyen tölteni, az idősebb Baby Boomer-ek pedig még ennél is hosszabb ideig, körülbelül hét évig „hűségesek”.
Az ő korukban még divat volt szidni a munkát, a munkahelyet, a főnököt. A kollégákkal együtt keseregni – munka után vagy akár közben – a napi robot unalmán, értelmetlenségén, megerőltető mivoltán. Ma sem tűnt el teljesen ez a hozzáállás, ám egyre jobban látszik, hallatszik az igény, amit főleg a fiatalabb munkatársak egy része úgy fogalmaz: jól akarja érezni magát a munkahelyén, a munkakörében, boldog akar lenni értelmes feladatok elvégzése közben.
Nem arról van szó tehát, hogy kevés és könnyű munkával sok pénzt keresni. Inkább arról, hogy tudják: minél rosszabbul érzik magukat a munkahelyükön, annál többet kell majd áldozniuk, pénzt és szabadidőt, hogy kompenzálják a munkahelyi boldogtalanságból fakadó veszteségeket: a frusztrációt, a kiégést, a túlterheltséget.
Tisztában vannak a work-life-balance jelentőségével, és ha eddig nem kaptak képzést az időgazdálkodás és a priorizálás alaptechnikáiból, akkor rákeresnek a neten, mert tudják, mennyire alapvető jártasságok ezek a komplex, gyorsan változó világban. Ahol egyre gyakrabban kell olyasmit tanulni, amivel nemcsak az állását tudja biztosítani az ember, hanem a munkáját, sőt a hivatását is. Nem csupán egy konkrét szakmában fejlődve, hanem a piac által keresett készségekben is: kommunikációban, vezetésben, projektmenedzsmentben, a számítógép naprakész használatában. A váltást korábban a többség problémának élte meg, fejesugrásnak az ismeretlenbe: ma inkább perspektíva. Friss levegő, kaland, izgalom. És néhány váltás után a munkavállaló egyre reálisabb viszonyítási alappal bír, egyre tisztább képe lesz arról, hol is lenne neki a legjobb.
Hiszen a fejlődésre, a tanulásra irányuló markáns igényre régóta megvan a válasz: az élethosszig tartó tanulás, a life long learning. A munkavállalók új generációi technológiailag képzettebbek, a jövőjüket illetően pedig tudatosabbak. Ha nem felel meg számukra a munkáltató által nyújtott lehetőség, továbbállnak, és keresnek olyan munkát, amivel elégedettebbek. Rugalmasságot akarnak és jó karrierlépcsőt, elismerést és jövőképet. Szerethető és vonzó munkahelyet, amivel büszkélkedhetnek is – a panaszkodás lassan oldschool hozzáállásnak számít. Előbbre sorolják az egészséget, mint a korábbi generációk – de nem feltétlenül edzőtermet vagy csocsót akarnak az irodába, hanem okos, kompetens kollégákat, akik mentorok is egyben. Tudásmegosztásra vágynak és önfejlesztésre: emiatt igénylik a feedback-et, a visszacsatolást, a minőségi szervezeti kultúrát.
Tudják, hogy a jövő munkaerő-piacának legfontosabb készségei az adaptív, alkalmazkodó gondolkodás, amivel rugalmasan lehet reagálni a változásokra: no meg persze virtuális együttműködéssel, átjárható tudással, és interkulturális tapasztalatokkal.
