Sok feltétele van a kiegyensúlyozott életnek, de ami nélkül semmiképp sem fog menni, az az önazonosság. Szerepben vagyunk a munkahelyünkön is, otthon is, és az élet egyéb területein is, személyiségünk koherenciájának kulcsa azonban, hogy önazonosak maradjunk a különböző szerepeinkben.

Az egyik kiemelten fontos terület, ahol a munka és a magánélet hatékonyan egyensúlyba hozható, az az önazonosságunk. Kik is vagyunk valójában a munkahelyen, és kik otthon? Kinek vagy minek akarunk megfelelni?

Az emberek sokszor abba a hibába esnek, hogy elkülönítik a munkájukhoz és a magánéletükhöz tartó szerepeiket. Képesek teljesen más identitást felvenni a munkahelyen például beosztottként, és mást otthon szülőként. A munkahelyen lehajtott fejjel, minimális felelősséget vállalva beleállnak egy végrehajtó szerepbe, aztán hazamennek, és ott szülőként felelősségteljesen döntenek, és hatékonyan oldanak meg minden helyzetet. Hol itt az egyensúly? Miért nem merik ezt az erőt megmutatni a munkahelyen is?

FELNŐTT ÜZEMMÓD

Azt kellene észrevenni, hogy a helyzettől függetlenül minden felnőtt ember vezető és minta egyben. Alapjaiban ő pont ugyanaz az ember, aki határozottan tud dönteni otthon apaként vagy partnerként a felesége mellett. Nem kellene teljesen kiesni a szerepekből, inkább ugyanazt a jelenlétet és egyéniséget kellene megélniük a munkahelyen is. És az a testhezálló munkakör, ahol ezt megtehetik. Ez pedig nyilván mindenki érdeke. Az a munkahely/csapat a legerősebb, ahol beosztástól függetlenül mindenki azt érezheti, hogy ugyanolyan súllyal nyom a latban az ő teljesítménye, mint a vezetőé. Meg kéne érteni, hogy van az a tudatosságszint, amivel folyamatosan felelősségteljes felnőtt ember módjára lehet élni. Hogy alapvetően nem a cégtulajdonos a legfelsőbb vezető, akinek meg kell felelni, hanem létezik egy sokkal magasabb szint: az élet maga. Meg kéne érteni, hogy beosztástól függetlenül fel lehet vállalni önmagunkat, és például bármikor ki lehet mondani egy-egy ötletet vagy kritikát, amitől a cég több lesz.

Ugyanazon az úton megyünk akkor is, amikor hétvégén szülőként vagyunk jelen otthon, és amikor hétfőn bemegyünk dolgozni. Mindkettő célja az, hogy minél magasabb tudati szinten, minél jobb mintát mutatva megtaláljuk az örömeinket, a saját életünk értelmét. Mert a tudattalan rugó, ami minden lépésünket mozgatja, az a következő kérdés: „Miért születtem meg, és mitől lesz értelme az életemnek?” És ki válaszolja azt erre a kérdésre, hogy az életem értelme az, hogy elégedett legyen velem a főnököm? Senki! Az emberek mégis lefagynak a munkahelyen, és görcsösen meg akarnak felelni, vagy akár képesek folyamatosan attól rettegni, hogy mit gondol róluk a főnökük.

A CSAPAT ÉS A LÁNCSZEMEK

Az olimpiai vízilabdacsapat pszichológusaként közelről is láttam e felelősségvállalás erejét. A legutóbbi olimpián is látszott a vízilabda válogatottnál, hogy hiába van egy karizmatikus, mentálisan erős vezető, a csapata nem volt elég erős, mert volt egy-két gyengébb láncszem, akik nem tudtak felnőni a feladathoz. Egy csapat pont annyira erős, mint a leggyengébb láncszeme.

A vezetőknek pedig az a dolguk, ha erős csapatot szeretnének, hogy partnerként kezeljék az összes csapattagot, és képesek legyenek megbízni mindenkiben.

Minél nagyobb partnerséget és bizalmat ad egy vezető a csapatának, annál hamarabb felnőnek a kollégák ahhoz, hogy felelősséget vállaljanak, és érezzék, hogy minden lépésük hatással van a végeredményre.

A következő fontos fázis az, amikor az ember tükörbe néz, és megkérdezi esténként, hogy mitől volt a napjának értelme. A legtöbben azokat a pillanatokat idézik fel ilyenkor, amikor a nap folyamán szeretetteljes vagy figyelem teljes helyzetbe kerültek. Ha megdicsérték őket, ha figyeltek rájuk, ha volt egy jó beszélgetésük, ha hoztak egy jó döntést, vagy ha segítettek valakinek. Azaz a siker érzését leggyakrabban akkor érjük el, ha jól kapcsolódunk másokhoz, figyelmet és szeretetet adunk vagy kapunk, és a szerepeink csak annyira térnek el egymástól, amennyire a helyzet megköveteli, a belső koherenciánk azonban ép marad.

EGY SIKERES NAP MARGÓJÁRA

Egy profán példával hadd szemléltessem, hogyan lehet elégedett például egy alapvetően túlhajtott, a hierarchia legalján dolgozó pénztárosnő. A nő, aki két gyermeket nevel szeretetben, és mindent megad nekik, amire képes, egy felelősségteljes édesanya, aki már attól sikeresnek érezheti magát a nap végén, hogy a gyerekeiért dolgozott. Emellett képzeljük el azt is, hogy ennek a munkatársnak elismerik a teljesítményét: a főnöke hangsúlyozza, hogy a cég sikere nagyban függ attól, hogy ő mennyire kedves a vevőkkel. A harmadik és legfontosabb tényező pedig, ami a leggyorsabb válasz lehet arra, hogy főszereplő pénztárosunk napja sikeres volt-e, az a vásárlók visszajelzése. Eltöltheted a napodat úgy is, hogy morogsz, és rád is visszamorognak, de megteheted azt is, hogy te leszel az az ember, aki még este is eszébe jut egy vásárlónak, megállapítva, hogy milyen jólesett neki az a kedves megjegyzés, amit tőled kapott. Pedig már este hat is elmúlt akkor, és te reggel hat óta műszakban voltál. Mégis sikerült nyomot hagyni egy másik emberben.

Szerző : Imre Tóvári Zsuzsanna

Forrás: UPSZI

(A cikk eredetileg az Üzlet és Pszichológia 2016. / 2017. december-januári számában jelent meg.)