Ki hinné, hogy az egyterű irodákban, az open space-ban akár el is lehet magányosodni? Pedig így igaz. Egy tavaly publikált kutatás éppen azt bizonyította, hogy az egyterű irodák korántsem váltották be azt a reményt, amit elterjedésük kezdetekor fűztek hozzájuk olyan sokan.
Mert elvileg ugye a hatalmas térben a munkatársak közvetlenül kommunikálhatnak egymással: várta is mindenki az elmúlt évtizedekben a jobb együttműködést, a hatékonyabb munkát ettől a zseniális innovációtól. Csakhogy az ember és a kapcsolatai nem ilyen egyszerű eset. Pont az derült ki (Bernstein és Turban: The impact of the ‘open’ workspace on human collaboration), hogy az open space nagyban csökkentheti az interakciók számát, és megnőhet az elektronikus csatornák használata.
Az emberben van egy természetes vágy a privát szféra iránt, kivált akkor, ha elmélyülten akar dolgozni. Továbbá, ha nem akarom, hogy a teremben lévő harminc kolléga is hallja, hogy mit mondok annak az egynek, akivel beszélni szeretnék, akkor inkább e-mailt írok neki, hiába van tőlem karnyújtásnyira. És ha én sem akarom hallani mások beszélgetését, akkor fülhallgatóval (teszek úgy, mintha nagyon elfoglalt lennék) zárom el magam a rám nem tartozó beszélgetésektől. Magyarul: védekezem. A védekezéshez pedig erőforrás kell, és így a nap végén a hatékonyság rovására megy. Bár fizikailag nincsenek falak, mégis, társas korlátokkal zárják el magukat az emberek a zavaró hatásoktól. Hiába képzelték el tehát annak idején, hogy a közös tér majd megkönnyíti a közös gondolkodást, arra már nem gondoltak, hogy ebben a térben túl sok olyan inger születhet egy nap, ami már megterhelő és végső soron az eredményességet csökkenti.
Nézzünk egy másik jelenetet: napok óta dolgozom otthon egy hosszú és bonyolult anyag véglegesítésén. Jól haladok, egy ponton azonban több órás skype-ra kerül sor kollégámmal. Sok mindent sikerül egyeztetnünk, kiderül azonban, hogy van néhány olyan adatbázis, aminek a feldolgozásához találkoznunk is kell. A személyes megbeszélést intenzív munkával töltjük, még akkor is, ha kellemes kávézással kezdtük, és az első mondatokban még a közelgő karácsony témája is felmerült.
Egy olyan világvárosban, mint Budapest, ahol az agglomerációból naponta több százezer autó csatlakozik a fővárost amúgy is szép számban ékesítő dugókhoz, nagy árat fizetünk azért, hogy munkahelyre jussunk el. Akkor érdemes ezt választani, ha meg is éri, a cég szempontjait is figyelembe véve. Ha interimként tervezem a projektet, még az is lehet, hogy győri vagy kecskeméti a megbízóm: neki aztán igazán mindegy, hogy az excel Budapest melyik kerületében készül el szerda délelőttre. A lényeg, hogy jó legyen.
A home office ma már sokkal fejlettebb módja a munkavégzésnek, mint öt vagy tíz évvel ezelőtt volt, számos mutató bizonyítja, hogyan lehet követni és fenntartani az eredményességét, a hatékonyságát. És ezeket a mutatókat egyre optimalizálja a digitalizáció: nem ugyanazt a kartotékot vesszük le négyen az irodai polcról, hanem ugyanabban a felhőben használjuk a dokumentumokat. Ha a vezető elég jól ismeri az embereit, megfelelően motiválja őket, világosan kommunikálja a célokat és hatékonyan delegálja a feladatokat (nem utolsósorban: képben van a technológiai innovációkat illetően), akkor sokkal jobb számok jönnek a negyedév végére. Mert egyre több az a terület, ahol az eredmény nem attól függ, hogy beérünk-e reggel nyolcra a város másik végéből.
Az open space nem tette intenzívebbé a személyes kommunikációt, hanem éppen ellenkezőleg, bekorlátozta. A home office viszont nem megszünteti, hanem felértékeli a személyességet.
Forrás: HRportál
