Volt egyszer egy favágó, aki egy szép napon munkára jelentkezett a faluja melletti hatalmas fatelepen. A fizetés igencsak jónak ígérkezett, a munkakörülmények pedig még jobbnak, úgyhogy a favágó azt gondolta, hogy most aztán igazán megfogta az isten lábát. Az első napon jelentkezett is a munkavezetőnél. Az máris a kezében nyomta a fejszét, és kijelölt neki egy megfelelő részt az erdőben.
A favágó lelkesen, nagy kedvvel indult az erdőbe fákat dönteni. Egyetlen nap alatt huszonnyolc fát vágott ki.
– Gratulálok neked, ez aztán a szép munka! – mosolygott elismerően a munkavezető – csak így tovább, holnap is!
A munkavezető szavain fellelkesedve a favágó azon nyomban elhatározta, hogy másnap még ennél is többet fog dolgozni, úgyhogy este jó korán le is feküdt, hogy kialudja magát, és korán ébredjen. Másnap elsőnek kelt föl, és indult azonnal az erdőbe.
Azonban bárhogy erőlködött is, hiába dolgozott minden erejét megfeszítve, tizenkilenc fánál többet sehogy sem tudott kivágni. Bizonyára fáradt vagyok – gondolta magában.
El is határozta, hogy aznap már napnyugtakor lefekszik aludni. Így is tett, és másnap már hajnalban fölkelt, és eltökélte, hogy márpedig túlszárnyalja a huszonnyolc fás, legelső napi teljesítményét. Ám, ki tudja, miért, ezen a napon bizony még a felét sem tudta ennek teljesíteni.
Másnap már csak tizenhárom, azután tizenegy fát vágott ki, az utolsó napon pedig még délután is csak a harmadik fával vesződött.
A favágó erősen aggódott, hogy mit szól majd ehhez a helyzethez a munkavezető. Úgyhogy el is mesélte neki részletesen, mi történt vele, és égre-földre bizonygatta neki, hogy ő bizony mindent megtett, az ereje végső határáig erőlködött.
A munkavezető megkérdezte tőle: – No és mondd csak, mikor élezted meg utoljára a fejszédet?
– Hogy megélezni a fejszémet? – kérdezte meglepődve a favágó. – Nem volt egy szemernyi időm se rá, hogy megélezzem: minden nap, reggeltől estig a favágással voltam elfoglalva.
Ha nem pihenünk, elfáradunk. Ha rendszeresen elfáradunk, és nem pótoljuk tudatosan, ütemezett pihenéssel a különböző erőforrásainkat, kiégünk.
Ha pedig kiégünk, akkor nem tudjuk képezni magunkat (nem is lesz hozzá kedvünk), és ha nem tudjuk képezni magunkat, nem fogunk megújulni.
Megújulás híján pedig az ördögi kör bezárul, mert nem lesz erőforrásunk ahhoz, hogy rendszeresen karban tartsuk magunkat és a környezetünket: csapatainkat, folyamatainkat, rendszereinket.
Ha viszont a karbantartás – nemcsak a termeléstől vett értelemben – nem marad el, akkor az ember (vezető és beosztott is) napról napra képes a töltődésre és a megújulásra.
Nemcsak a kiszámíthatóan (projektszünet) vagy akár váratlanul adódó „leállásokat” (pandémia) kell használni arra, hogy képezzük magunkat, fejlődjünk, és pihenjünk.
A munka-magánélet egyensúlyára ügyelve meg kell találni a rendszeresen dedikált időt az önfejlesztésre. Máskülönben egy szép napon könnyen elcsodálkozhat az ember: mindent megtett, ami csak tellett tőle, mégis valahogy elfogyott körülötte a levegő.
Vagy inkább belőle fogyott el valami: az ereje, a tudása, a szervezettsége… magunkat is tudni kell menedzselni ahhoz, hogy mások vezetésére képessé váljunk – és azok is maradjunk.
