Te kit szeretsz, mit szeretsz, hogy szeretsz? Nagyon lefáraszt a vadászkutya-viselkedés

Sokféleképpen reagáltak az emberek a karanténra, és sokféle helyzetbe kerültek a hatására. Voltak, akik elvesztették a munkahelyüket, voltak, akiket csak home office-ba küldtek, és voltak, akiknek néhány biztonsági intézkedésen kívül semmi nem változott a munkájukban. Ha a helyzeti különbségek ellenére mégis kellene valami közöset találni arra, hogy mi volt az elmúlt hónapok kollektív hatása az emberekre, akkor az eddig megszokott biztonságérzet elvesztését mondanám, ami valószínűleg mindenki életében bekövetkezett.

Különböző formákban, de mindenkinek megjelent a változás és az ezzel járó feszültség az élete valamelyik területén. A változásra az első és legbiztosabb reakció az, hogy érzelmileg instabillá válunk. Nincsenek meg a biztos válaszok és irányok, ezért jobban figyelünk minden ingerre,és ez fárasztó, mert készenléti állapotban vagyunk.

A készenléti állapot azt jelenti, hogy folyamatosan arra várunk, mikor történik valami váratlan, és ezt hogyan fogjuk kivédeni. Ez a vadászkutya-viselkedés lefárasztja az elmét, és ingerlékenyebbek, később pedig érzékenyebbek leszünk. Minden idegi reakció testi reakcióval párosul, ezért pár hét alatt – mind fejben, mind testben – elfáradunk, aminek a hatására lelassulunk, mert elfogy az energiánk.

Más a kilátás egy gyors és egy lassú autóból

Megérkeztünk a legfontosabb állapothoz és az ebből adódó tanításhoz, amit egy krízishelyzet adhat nekünk. Ez pedig a lassulás. Amikor lelassulunk, a legérdekesebb, ami történhet velünk, hogy elkezdünk olyan dolgokat észrevenni, amik mellett addig csak elrohantunk. Ugyanolyan különbség ez, mint amikor összehasonlítjuk, milyen egy gyors vagy egy lassú autóból kinézni.

Egy gyors autóból sokkal kevesebb dolgot tudunk észrevenni, mint egy lassúból. Összemosódnak képek, tájak, nem veszünk észre feliratokat, embereket, mozdulatokat. Minden elsuhan mellettünk, ugyanúgy, mint a saját életünk. Egy lassan mozgó jármű segítségével olyan apró részlete kis kirajzolódhatnak, amelyeket addig észre sem vettünk.

Észreveszünk egy feliratot, egy virágot vagy egy emberi gesztust. Meglátjuk a színes, formás felhőket, és az erdő sem egy egybefüggő zöld tömegként színezi be a látóterünket, hanem kirajzolódnak a fák, a levelek és az árnyékok is.

Ugyanez történt velünk az elmúlt hónapokban is, amikor az életünk lelassult, és a dugóban állást, időre rohanást és folyamatos emberi érintkezést felváltotta egy időtlenebb, kötetlenebb, monoton otthoni környezet. Látszott, ahogy az emberek közösségi közléseinek iránya olyan dolgok felé fordult, amire addig nem volt idő és fókusz. Családi képek, részletesen kidolgozott ételek és kertek, vicces történetek és szeretetteljes idézetek jelentek meg a virtuális térben. Felsejlettek azok a részletek, amelyek mellett addig elrohantunk. Megjelentek újra azok a dolgok, amik fontosak.

Érzések felfedezése

Megjelentek újra azok az érzések, amelyek már nem voltak fontosak, vagy nem volt idő rájuk. Megjelent az egymásra figyelés, az együttérzés és a szeretetteljes kommunikáció.

Megjelentek a finom ételek, a közös táncok és az önzetlen segítség!

A történések továbbra is ijesztőek és bizonytalanságot kelthetnek a felszínen, de ha lassan körbefordulunk, akkor észrevehetjük azokat a korábban nem látható apró, de annál értékesebb részleteket, amelyek értelmet adnak az életnek.

Elvetemült, de annál kreatívabb pszichológusok végeztek korábban egy olyan interjúsorozatot, amelyben haláluk előtt az utolsó napjaikat töltő embereket kérdeztek meg arról, hogy mi volt a legfontosabb az életükben, és mi az élet értelme. Kivétel nélkül semmi másról nem beszéltek ezek a búcsúzó emberek, mint arról, hogy kit szerettek, mit szerettek, hogy szerettek. Semmi más nem volt fontos. Semmi más.

Tóvári Zsuzsanna – sportpszichológus, a Hammel & Hochreiter Chief Relationship Officer munkatársa

Forrás: Üzlet és Pszichológia 2020. június-július IX. évfolyam / 3.szám